Karácsony fényei – 2012. január 6.
Látjuk a karácsonyi fényárban úszó utcákat és házakat. Tudjuk-e honnan ered ez a szokás?
1./ Településeink karácsonyi fényben úsznak. A közterületek fáin, lámpaoszlopain és épületein villanyfüzérek ragyognak. Sok magánház hasonló módon van feldíszítve. Nem új keletű szokás ez.
Kétezer évvel ezelőtt Keleten az volt a szokás, hogy ha az uralkodó meglátogatott egy várost, fényes kivilágítással fogadták; őmaga pedig teljes királyi díszben vonult be, a polgárokat gazdagon megvendégelte, kitüntetéseket és kiváltságokat osztogatott. Az ilyen ünnepélyes látogatást görögül Theofaniának (Isten megjelenésének), latinul Epiphánia Domini (az Úr megjelenésének) nevezték, mintha csak egy isten szállt volna a földre. (Ne feledjük: a római császárokat istenként tisztelték!)
Az Úr Jézusban szó szerint ilyen király-látogatás vált valóra; az Isten-Király „megjelent”az Ő városában, az Egyházban. Teljes pompájában mutatkozik be, a polgárok ujjongással fogadják, Ő pedig lakomát szerez nekik az Eucharisztiában, a szentmise ünneplésében.
Településeink karácsonyi díszkivilágítása tehát nagyon régi hagyományra megy vissza, egy eredetileg pogány hagyományra, melyet a keresztények Jézus születésére, földi látogatására értelmeztek át. Ennek liturgikus ünnepe a legtöbb országban mind a mai napig január 6-án megült Vízkereszt – más néven: Epifánia – ünnepe. A naptárban pedig a három napkeleti királynak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár népünnepét találjuk a mai napon. A világosság motívumát a napkeleti bölcsek csillagával még külön is hangsúlyozza a vízkereszt liturgiája, illetve a lámpaoszlopokon elhelyezett fénycsillagok sokasága.
Településeink és lakóházaink karácsonyi fényekben tündökölnek. Romantikusak az ereszaljak jégcsaputánzatú fényfüzérei, szemet gyönyörködtetőek a levelüktől lecsupaszított fák fénnyel pótolt lombozata. Mintha egy mesevilágban élnénk. De van ebben a gazdag dekorációban egy megbúvó kérdés: KINEK GYÚJTJUK MEG A KARÁCSONYI FÉNYEKET? - Az Úr megjelenésének? Vagy önmagunknak? - Az ókori pogány népek az uralkodó érkezésének örömére gyújtottak fényt. A keresztények az Úr megjelenését (Epiphania Domini) ünnepelték a karácsonyi fényekkel. Vajon a mai Istentől elfordult, önmaga egoizmusába süllyedő ember nem önmagának gyújtja meg a karácsonyi fényeket? Vajon az Istenben csak önmaga örömét és hasznát kereső „lelkiség” nem önmagának gyújt karácsonyi fényeket – hogy „jól érezze magát”? Ha már egyszer teleaggatjuk utcáinkat és házainkat fényforrásokkal – miként az ókori pogányok is tették az érkező uralkodó tiszteletére és örömére -, bizony tisztázni kellene magunkban: kinek gyújtjuk meg a karácsonyi fényeket?
2./ A karácsonyi idő hamarosan véget ér. Vízkereszt ünnepe még meghozza a betlehemekbe a három napkeleti bölcs király figuráit – de utána, sajnos, nagyon hamar véget ér a karácsonyi ünnepkör. Az elszáradt karácsonyfák kikerülnek a kukák mellé, a villanyfüzéreket leszerelik a lámpákról. Karácsony fényei külsőleg eltűnnek. De nem a keresztények számára! A keresztény számára karácsony fénye valami módon állandósul. Hogyan?
Boldog Charles de Foucauld egyik követője – Magdeleine Hutin kistestvér (1898-1989) – arról írt 1957-ben, hogy a jászol üzenete nem csak karácsonyi időkre szól, mint ahogy a kereszt üzenete sincs csak a nagyhét idejére fenntartva. Kérte kistestvéreitől, hogy a gyermek Jézus képe egész évben legyen jelen a testvériségek kápolnáiban, annál is inkább, mivel a „kereszten függő Krisztus minden templomban jelen van az egész adventi, karácsonyi idő alatt... sőt a húsvéti idő alatt is, noha feltámadott”. Magdeleine kistestvér azt kérte, hogy szemléljük a jászolt: abban egy kitárt kezű Gyermeket látunk, aki szeret minden embert. Ám ez a Gyermek nem tűnik el szemünk elől a betlehemek lebontásával. Ez a Gyermek ott marad az Eucharisztia átváltoztatott kenyerében. A jászolban fekvő Gyermek és az Oltáriszentség kenyere ugyanaz a Jézus. A jászolban emberi alakba rejtette isteni mivoltát, az Oltáriszentségben pedig a kenyér alakjában rejtőzik. De változatlanul szeret bennünket és vár bennünket. A betlehemek fénye kialszik a karácsonyi idő végén, az utcai fényár is megszűnik, de a tabernákulum pislogó örökmécsese nem alszik ki soha. Ezenkívül az örökmécses fényét nem önmagunknak gyújtjuk meg, hanem az Oltáriszentségben jelenlévő Úrnak. Aki megérti ezt, az helyesen fog gondolkodni a most még ragyogó karácsonyi fényekről. Tudni fogja, hogy ezeket a fényeket nem nosztalgiából és nem önmagunk élvezetére gyújtjuk, még csak nem is esztétikai megfontolásból, hanem az Úr megjelenésének – Epiphania Domini – ünneplésére.