Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Lelki otthonunk az Egyház, 8. - 2019.03.04.

1./ „Az Egyház a szentek állama” - mondja Aranyszájú Szent János püspök, majd így folytatja: „polgára minden hívő, tornyai a próféták, kapui az apsotolok, falai a mártírok.” Az ókori egyháztanító szemléletes hasonlatát továbbgondolva mondhatjuk, hogy amint egy állam területileg   városokból, községekből áll, úgy az Egyház püspökségekből és plébániákból áll. Amint egy társadalom alapsejtje a család, az Egyház alapsejtje a plébánia. Mit jelent a „plébánia” szó?

     A görög paroikosz szóból vezethető le a magyar parókia szó, a plébánia rokon értelmű párja. Olyan polgárra vonatkozik, aki tartósan másutt telepedett le, „bevándorló” az ottani őslakosok között, mint Árahám az Ígéret Földjén (Zsid 11,9), vagy Izrael Egyiptomban (ApCsel 7,6). Egyik plébános elődöm, aki már évtizedekig volt ugyanazon a plébánián, bölcsen azt mondta nekem: jegyezd meg, hogy mi mindig idegenek maradunk a helybéli lakosság között. Lajos atya mondása azonban általánosságban elmondható a keresztényekre is: mi bizonyos értelemben mindig idegenek maradunk abban a társadalomban, amelyben élünk.

     A II-III. században keletkezett Diognétoszhoz írt levél ismeretlen keresztény szerzője is úgy mutatja be az ókori római birodalomban élő híveket, mint akik „saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként” kezelik őket; mint akik „mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.” (V.5.) Az ókori pogány világ küzdött a keresztények ellen, mint idegenek ellen (V.17), de mégis szükség volt rájuk. „Egész egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban, s amint a lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világ városaiban.” (VI.1.2.)

     Noha a keresztény hívők a világban idegennek számítanak, az Isten házában már nem ilyen  bevándorlók, hanem a szentek polgártársai és Isten háznépének tagjai (Ef 2,19). „Az Egyház a szentek állama” - Aranyszájú Szent János megállapítása szerint. Amint egy államban vannak községek, az állampolgárok lakóhelyei, úgy az Egyházban is vannak plébániák, egyházközségek, a hívőket összegyűjtő szervezetek. Bár az Egyház teljessége a püspökségen valósul meg, a hívők számára az Egyház mégis a püspökség alá tartozó plébánián, egyházközségen jelenik meg.

     „A hívők tudatában a plébánia többnyire csak valami segélyhelyként, mentőállomásként jelenik meg, 'töltőállomás'-ként lelki szükségleteik kielégítésére. Pedig a plébánián a tagoknak nemcsak kapniuk, hanem adniuk is kell; az istentisztelet maga is olyan szertartás, amelyen a hívek nemcsak kapják a kegyelmi ajándékokat, hanem adniuk is kell, adni a magukéból, hogy a többiek is valamennyien kaphassanak.” (vö. Rupert Berger: Lelkipásztori liturkikus lexikon, 393-394)

 

2./ Hogyan és mit adhatunk az egyházközségnek?

     John F. Kennedy amerikai elnök klasszikussá vált mondása kívánkozik ide: „Ne azt kérdezd, hogy mit tud érted tenni a hazád, hanem azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért.” Ezt a kérdést az egyházközségre vonatkoztatva is fel lehet tenni: „Ne azt kérdezd, hogy mit tud érted tenni az egyházközséged, hanem azt, hogy te mit tudsz tenni az egyházközségedért.”

     A legtöbb, amit adhatsz az egyházközségednek, az a jelenléted. A plébániai szentmisén és bármilyen más közös rendezvényen való részvételed tanúságtétel a hitedről, keresztény identitásodról, hovatartozásodról. Ma divatos a paphiány felett keseregni. Blanckenstein Miklós atya erre azt szokta mondani: nem paphiány van, hanem hívő-hiány. Távolkeleti missziók történetéből tudjuk, hogy a keresztényüldözések idején úgy maradtak fenn keresztény közösségek, hogy még papjuk sem volt, de a hívek rendszeresen összegyűltek közös imádságra. Athanasius Schneider püspök, a Karagandai Egyházmegye segédpüspöke Dominus est c. könyvében leírja, hogy gyermekkorában a Szovjetúnióban élt, Kirgizisztánban. Az egyházüldözés idején évente egyszer jutott el egy pap hozzájuk, aki titokban szentmisét mutatott be valamely keresztény család lakásán, majd hátrahagyott néhány Szentostyát, és a további hónapokban a keresztények az Eucharisztia jelenlétében gyűltek össze imádságra. A hozzájuk látogató pap – Alexij Szaritszkij - később vértanú lett, és boldoggá is avatták. Ezek a példák igazolják, hogy még paphiány esetén is képes tovább élni egy egyházközség – feltéve, ha vannak imádságos lelkű hívek. Pap nélkül ugyan nincs Eucharisztia, de hívő nélkül nincs egyházközség. Ezért a legtöbb, amit adhatsz egyházközközségednek, az a jelenléted a szentmisén és más plébániai összejöveteleken.

 

 

 

AttachmentSize
Vesperás, 2019-03-04.odt34.31 KB