Címlap | Blogok | Farkasrét blogja

Lelkipásztori levél, 2018.12.23.

„Mért fekszel jászolban, ég királya?”                                                             Farkasrét, 2018.12.23.


 

Babits Mihály: Karácsonyi ének c. versének első sorában megfogalmazott kérdésre – vagyis „miért lett emberré Isten Fia” – a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma (85) ezt a választ adja:

Isten Fia értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért testesült meg Szűz Mária méhében a Szentlélek erejéből; azaz azért, hogy minket, bűnösöket megbékéltessen az Istennel; hogy megismertesse velünk az Ő végtelen szeretetét; hogy számunkra az életszentség példája legyen, s hogy „az isteni természet részesévé” tegyen bennünket (2 Pt 1,4)

Egy szóval is válaszolhatunk a fenti kérdésre: szeretetből. Szent János apostol Isten lényegét ebben a szóban foglalja össze: „ Az Isten szeretet.” (1 Jn 4,16) Ám a Biblia Istent agapénak, és nem erósznak nevezi. A szeretet szó kétféle görög kifejezése között különbség van: az erósz az érzéki szeretetet jelenti, míg az agapé az önátadó szeretetet, amely nem érdekből fakad.

Az individualista ember önmagát állítja középpontba, önmagát keresi, röviden: egoista. Még ha szolidaritásról beszél, gyaníthatóan akkor is inkább a számítás és érdek húzódik meg mögötte, nem pedig a szeretet.

 

A karácsony, Jézus születésének ünnepe az önátadó szeretetre, az agapéra tanít bennünket.

Raniero Cantalamessa kapucinus írja A karácsony misztériuma c. könyvében:

„Isten azzal mutatta meg szeretetét, hogy szeretetből lemondott a dicsőségéről: nekünk is ugyanígy kell tennünk. /.../ Isten nem abban találta meg saját dicsőségét, hogy szeretve van, hanem hogy szeret, hogy elsőként szerethet: „Ne azt keressem, hogy szeretve legyek – mondhatjuk Assisi Szent Ferenccel –, hanem hogy szeressek; ne azt, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak; ne azt, hogy megértsenek, hanem hogy én megértsek másokat”. Isten nem elégedett meg azzal, hogy jóakaró szeretettel szeretett minket, de a szenvedés szeretetével is szeretett minket. Mindenki számára elérkezik egyszer az a nap, amikor már nem elég csupán adományozni, mindent oda kell adni, nem elég ajándékokat adni, szenvedni is kell a szeretett személyért vagy egy korábban meghozott döntésért. Így van ez a házasságban, így a cölibátusban és a megszentelt életben is. Az, ami az elején őszinte, örömteli és erőfeszítés nélküli ajándék volt, egy bizonyos ponton súlyos teherré vagy kísértéssé válhat, és teljes önmegtagadást követelhet, hogy hűségesen kitartsunk mellette. Ekkor derül ki igazán, hogy tudjuk-e követni Isten példáját...” (im. 69-70)

 

Amikor Isten Fia emberré lett, azzal nem szolidaritást vállalt az emberiséggel. A szolidaritás abból áll, hogy az igazságosság alapján adunk annak, aki segítségre szorul. Az igazságosság megköveteli a szolidáris magatartást. A szeretet ennél lényegesen több, mert akkor is ad, amikor erre nincs kötelezve. Például valaki nincs kötelezve a megbocsátásra, de ő mégis megbocsát – ezt szeretetből teszi. Szent II. János Pál pápa szerint a hit fényében járó szolidaritás felülmúlja önmagát amikor sajátos keresztény erényeket ölt magára, mint például a megbocsátást. (vö. Sollicitudo rei socialis, 40) Ezért tehát a szolidaritás csak a szeretetben válik tökéletessé.

 

Jézus születésekor az angyalok serege így dicsőítette Istent:

„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakarat embereinek!” (Lk 2,14)

Karácsonykor a következőképpen mutassuk meg jóakaratunkat:

  • lemondunk arról, hogy magunk szolgáltassunk igazságot magunknak

  • elfelejtünk minden minket ért sérelmet

  • kitörlünk szívünkből minden neheztelést, még akkor is, ha esetleg nekünk van igazunk

  • nem gondolunk senkire ellenségesen: sem a szomszédainkra, sem a távollévőkre, sem a gyengékre, sem az erősekre, sem a kicsinyekre, semmilyen teremtményre.

Így tudjuk igazán dicsőíteni a karácsony Urát, hiszen Isten sem tartott haragot, nem foglalkozott a kapott sértésekkel, és nem várt arra, hogy valaki más tegye meg felé az első lépést. Ha ez nem lehetséges egész évben, tegyük legalább karácsonykor. (vö. im.70)

Gábor atya

 

AttachmentSize
Lelkipásztori levél, 2018-12-23.doc19.5 KB