1./ Migráns korban élünk. Talán soha nem volt olyan mérvű népvándorlás – migratura – mint korunkban. Már a második világháborút követően – a nagy emberveszteségek pótlására – megindult az egykori gyarmatbirodalomból egy bevándorlási hullám Európába. A létrejövő Európai Unió is elősegítette a népvándorlást, jobb kereseti lehetőségekkel csábította a jól képzett munkaerő külföldi munkavállalását, amit „agyelszívásnak” is neveztek. E nagymérvű elvándorlásnak természetesen sokféle következménye van. Most csak a vallásgyakorlásban bekövetkezett változásra utalnék, mert arról van tapasztalatom. A 80-as években Csepelen voltam káplán. A vasárnap esti szentmisén a templom hátsó részében állt egy tucatnyi lengyel férfi, akik sokadmagukkal a Csepel Műveknél dolgoztak és a munkásszállón laktak. Úgy hallottam, hogy jóval többen dolgoztak ott, de csak egy tucatnyian jöttek el a szentmisére. Pedig köztudott volt, hogy a lengyelek jóval nagyobb arányban gyakorolták hitüket hazájukban. Próbálkozás is volt, hogy lengyel nyelvű szentmise legyen a számukra, de ebből nem lett semmi. (Még kommunizmus volt az un. „vörös-Csepelen”!) A 90-es években már dél-Budán, a XXII. kerületben voltam plébános, ahol igen sok erdélyi magyar ember, sőt egész család telepedett le, és gombatermesztő pincészetekben vállaltak munkát. 18 éves ottani szolgálatom során hasonló tapasztaltra jutottam: a nagy számú erdélyi letelepült közül csak elenyésző számban gyakorolták hitüket. Szülőhelyükön még eljártak a templomba, de az új környezetben legtöbben már felhagytak a rendszeres vallásgyakorlással.
Az elvándorlás tehát felvet egy vallási problémát is: hogyan lehet bekapcsolni az új letelepülőket a vallási életbe? Régi beidegződés szerint azt gondolnánk, hogy ez a papság dolga. Nos, nem egészen! XVI. Benedek pápa a 2012. január 15-i „Vándorlók és menekültek 98. világnapjára” írt – Migráció és új evangelizáció c. - üzenetében kifejti, hogy „komoly feladat vár magukra az elvándorlókra is, hiszen maguk lehetnek 'az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt Jézusnak, a világ reménységének tanúi' (vö. Verbum Domini apostoli levél, 105). Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a bevándorlónak nem szabad hallgatni a hitéről, hanem meg kell azt vallania. Ahogy ezt az Európában letelepült mohamedánoknál látjuk, akik ma már mecseteket építenek maguknak, ha pedig erre nincs lehetőségük, akkor akár egy utcarészt is elfoglalnak és ott közösen imádkoznak vallási szokásaiknak megfelelően. Persze tudjuk, hogy ezt meg tudják tenni a demokratikus berendezkedésű Európában; fordítva viszont aligha tudná megtenni ugyanezt egy keresztény közösség a mohamedán országokban. Azt is tudjuk, hogy a posztkeresztény Európában is egyre nehezebb az evangelizáció, mert meg kell küzdeni a nevét és tevékenységét ügyesen elrejtő szabadkőműves erőkkel és egy nagyon masszív közönnyel.
2./ Szent Hilárius – a száműzöttek védőszentje – , de mivel száműzöttek (emigránsok, politikai okból kivándorlók) mifelénk nincsenek, az elvándorlók védőszentje is lehetne. Miért? Mert bárhová vetette is az uralkodó szeszélye és büntetése, mindenütt evangelizált. 315 körül született Galliában, pogány nemesúr volt, aki megnősült és egy lánya született. Ekkor keresztelkedett meg, és Poitiers város kis létszámú keresztény közössége püspökké választotta. Szent Jeromos és Szent Ágoston kortársaként a nyugat Atanáza nevet vívta ki. Amíg Szent Atanáz Alexandriában küzdött a IV. szd. legveszélyesebb eretneksége, az arianizmus ellen, addig Hilárius püspök nyugaton tette ugyanezt. Az ugyancsak ariánus római császár ezért száműzte Kis-Ázsiába. Három éves kényszertartózkodása azért ért véget, mert a kis-ázsiai ariánusoknak is elegük lett ebből az „izgatóból” és visszaküldték Poitiers-be. Nem csak az ariánusokkal került szembe, hanem azokkal az ortodox hitűnek vélt honfitársaival is, akik – a konfrontációt kerülendő – kollaboráltak, együttműködtek az ariánusokkal.
Nagy csalódás volt ez számára. Keserűen hányja szemükre: egy jó rabszolga, egy jó katona, egy jó kutya megvédi a gazdáját – ti viszont hallgattok, amikor az ariánusokkal szemben meg kellene védeni Jézus istenségét; mit? hallgattok? hangotok egyesül azokéval, akik az igaz hitet el akarják némítani.” Ez a keserű kritika akár a mai európai keresztényeknek is szólhatna, akik ugyancsak hallgatnak, amikor mások a hitet támadják. Rosszul értelmezett toleranciából hallgatnak.
„Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom, míg föl nem ragyog igazsága...” - olvassuk Trito-Izajás prófétánál (Iz 62,1). A sokat vándorló Szent Hilárius püspök sem hallgatott – s ezzel eszményképe lett migráns korunk minden hívő elvándorlójának.